Idézetek mások tollából

Az utolsó berényi sámán   (1999)   linómetszet, maratásos nyomat

                                  Széki Patka László

                           Posztmodern sámán
                       (Mészáros Imre samanológusnak)

                         szégyenét lassan elkorhasztja
                         idegen álmokat hajnalig befogad
                         elvadult csillagfalkákat szelídít
                         vágtat a tejúton újra lelt hazában
                         üstököst legelész parazsas paripaként
                         szélfogó horpaszán lángra lobban
                         a jéghideg égen csatakos árnyékot
                         melenget jászlasodó fénnyel bar-
                         langok falán aranyló múltat jövendöl
                         asztalán megkövül a kortalan emlék.

Kívül az időn   (1994)   papírmetszet

Kívül az időn - Hamut havazó ezredvégen - Sámánfészekre lelve... 

               Nincs más örök élet, csak ez: ha igyekszünk, 

               míg élünk, megélni a magunkéval együtt 

               az elődök életét is, abban a reményben, hogy 

               a ni életünket szintén megélik majd az 

               utódok - így fogva ki a halálon.

 (Szabó Gyula: A romlás útján 

- történelmi tudósítások)

    Mészáros Imre negyvennyolcadik éve él a földtekén, s 1967-ben, még mielőtt a Pécsi Tanárképző Főiskola biológia - rajz szakán diplomát szerzett volna, már kiállítása nyílik Dombóváron, tehát mindenféle értelemben fiatalon, húszévesen. 

   Várpalotán meggyökerezvén - immár több mint húsz éve - elkötelezett sorsosa ennek a furcsa tagoltságú, a forgandó szerencséjű iparvidékek mélyen barázdált arcvonásait magán hordozó településnek, konokul kitartva amellett, hogy a kevésbé idilli, olykor ijesztően sivár környezet is lehet ihlető forrása kivételes álmokkal, szolid, látomásokkal telített műveknek.

   1991 őszén a Kóta Dénessel és Pásztor Jánossal közösen vállalt várpalotai kiállítására készült leporellóban a következőket vallja: "...hogy dolgozni tudjak, gyakran be kell néznem Közép-Európa legnagyobb szakadékába, abba a földeletlen katonasírba, akácok temetőjébe, abba a feneketlen nyúlcsapdába, ami olyan mély, hogy a régen kivándorlók ott próbáltak átjutni a Föld másik oldalára. Ott tűnt el egykor a végtelent megkerülő horin vándor és ott vesztette el szem elől behavazott arcú kedvesét egy szerelmes hubszuguli. Mert az a hely átjáró a semmibe, kapu a negyedik dimenzió paradicsomába - a titkok földjére." 
   A titkok földjét kutatja kitartóan Mészáros Imre, miközben - bármilyen alkotói eszközt használjon akár - derűs mélabúval szemléli ezt az összes technikai csodája közepette is állandóan roncsolódó XX. századot, s annak körülötte sűrűsödő közép- és kelet-európai szegletét. Roncsmenedéknek is titulálhatnánk ezt az emlékek bonyolult szövedékéből kibogozott látványvilágot, hiszen az alkotó elíziumi mezőkre igyekvése, kiteljesedésre törekvése közben föltolul gyermek- és felnőttkori létélménye, s belőlük építkezvén sajátos - fekete-fehér meg szürkés ezeregyéjszaka-meséi szikáran vidámak: a bohókásan, biblikusan egymás mellé, alá-fölé kerülő szamarak, öszvérek, kecskék és birkák, lovak, majmok, hollók és egyéb állatfajták fölött elröppen egy-egy játékrepülő, mégis végítélet-hangulat helyett mindez megnyugtatóan pontos látlelet - számadás, játékos, enyhén ironikus leltár elherdált múltunk mindmáig kísértő rekvizitumairól - relikviává nemesedett tárgyairól, használati eszközeiről, kivesző élőlényeiről: a kiszáradt fa ágán lógó csizma cserben hagyott földünk kínzóan megmosolyogtatóan egyszerű, találó szimbóluma, a tetőtől talpig bebugyolált, arcuk helyén fekete névtelenséggel tátongó anonim asszonyalakok, a sors pókháló-szélmalom vitorláját rokkaként pörgető anyóka-párkaboszorka, a jelképessé stilizált tájra ráboruló nehezedő, önsorsrontó történelmünkön vagy éppen a természetesen tűnődöző óriás öregasszony, a medvefejek, repülő-szárnyaló csikók, a sámánfészkek növényi-állati kavalkádja, a felhőn lovagló demizsonos betyár, mintha nagyon egyéni, magyar változatban Chagall sugallta volna ezt a reinkarnációt, újjászületést, amelybe belefér a csak elképzelt, jelképes Galilea és Észak-Mezopotámia, hogy a linómetszeteken a Mészáros Imre-i magánmitológiákból közösségi érvényű mítoszok  szerveződhessenek szemlélődésünk révén, hogy magunk is végigjárhassuk az alkotó által kitaposott ösvényeket, hogy az "Út és az Erény Könyvéhez" hasonlóan a végén talán ráébredjünk:

az először megtett út

           a leghosszabb

mert ismeretlen látványokkal

           telített

a közben megtett utak

időnk és tereink zsugorodásának

           igazi látszatai

az utoljára megtett út

           végtelen

mert felidézi az összes előbbi

           töretlen titkait

   Mészáros Imre egyre érettebb művészetének egy kis, de úgy vélem elragadóan hiteles metszete ez a kis album. Föllapozván jólesik belefeledkezni az alkotó teremtette látványvilágba, hogy erőt meríthessünk nyugtalan ezredvégünk hátralevő éveiben a rontó hatalmak, ártó szellemek elleni küzdelemhez, hogy minden kuszaság közepette is újra meg újra felragyoghassanak gyermekkorunk romlatlan karácsonyai, tiszta telei, megbékélve végre nyughatatlan, teremtő önmagunkkal, öntudatunkkal...

Újfent őt idézve:

...Ülök valahol egy kenyérhátú dombon, 
lengedező ezüstfa tövében. Alattam fehér
recsegéssel akácok tekerednek, kapaszkodnak 
a szakadék oldalába. Nemsokára meghalnak mind.
A kocsikerék megkövült nyomára hamut havaz az idő.

Veszprém, 1995. októbere                                      Széki Patka László

Hamut havaz az idő I.   linómetszet   25x25,5 cm

Hamut havaz az idő III.   linómetszet   37,6x 26,2 cm

Az 1997 január 20-án, Székesfehérváron, a Szent István Művelődési Házban megrendezett kiállítás megnyitó szövege Praznovszky Mihály tolából:

Térbeni és időbeni utazások álom-térképeken

Mészáros Imre gyűjteményes kiállításáról

   Úgy látom, apró, játékos, de nem jelentéktelen évfordulók teszik jogossá ezt a kiállítást a gyűjteményes fogalom használatára. Mészáros Imre éppen 25 éve szerezte meg diplomáját, és 30 éve volt az első egyéni kiállítása. Játék ez a dátumokkal, de az ember ebben a gyorsan ellobbanó életben keresi az időbeni fogódzókat, amelyekhez mérheti magát, a világát és a világot, s ha minél pontosabban igazolja önmagát, annál fontosabbak ezek a választott dátumok, terminusok.

...Vajon mit keres Mészáros Imre képi világában a sámán? Téved, az, aki ebben valami ma oly divatos - bár mintha lassan gyengülő - nemzetieskedő, turáni divatot lát. Nem a pogány magyar világ bálványozása ez, hanem a sámán-lét, az ős-művész lét reményének a megélése, vágya. A varázslat mágiájának egyetemessége és érvényessége, amely maga a teremtés modern változatát jelenti: számára a képzőművészet lehetőséget, a grafikai lap technikától független elvarázsolását, a semmi, az üres megtöltését...   Praznovszky Mihály

Az Árgus című irodalmi és kulturális folyóirat, melyben a fentebb idézett megnyitó szövege nyomtatásban is napvilágot látott.

A budapesti Újpest Galériában megrendezett kiállítás megnyitó szövege Kováts Albert tollából:

Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
Illyés Gyula szerint a hazafias érzés a lokálpatriotizmuson alapszik, abból emelkedik, növekszik az érzelmi-értelmi éréssel országossá. Mészáros Imre szülőföldje, Lovasberény központi szerepet játszik nem csupán a grafikusművész érzéseiben, de művészetében is. Így aztán mind a szűkebb, mind a tágabb hazája iránti elkötelezettségét tükrözik hűen és az értő szem számára beszédesen, sőt ékesszólóan grafikai művei. A jelen kiállításnak első hallásra talán titokzatos címe: "Löszmélyút-kultúra" is a szűkebb hazát, a gyermekkornak utólag homályosnak, rejtelmesnek tetsző világát, születési helyét és régmúlt idejét idézi, a gyermekkor ködéből kiragyogó emlékeket, ritka és maradandó fölismeréseket. Így ír erről ő maga egy levelében: "Kiállításom címe... az alkotásra késztető élmények eredetére utal. Ahol én születtem, Lovasberény, annak a falunak keletre eső széle csupa löszvidék, tele löszmélyutakkal és löszszakadékokkal. Időnként, ha "lemerülök", idejárok vissza feltöltődni." Igen, a Várpalotán élő, és pályafutása során sok helyütt megfordult művész munkássága a mai napig e korai alapélményekből, hangulatokból, a berényi helyszínek szemmel láthatóan kimeríthetetlen tartalékaiból táplálkozik. A felnőtt, tanult és tudatos grafikus ehhez a szakma ezernyi fogásával és a nem kis leleménnyel továbbfejlesztett változataival, átmeneti műfajaival járul hozzá, természetesen a tehetségen kívül. 
   A magyar közönség sajnálatos módon nem becsüli a grafikai teljesítményt valóságos jelentősége szerint. A laikus néző rangsorrendet tételez föl a műfajok között aszerint, hogy melyiket tartja "értékesebbnek", fontosabbnak. Pedig nem a műfajok, sem a technikák, eljárásmódok között nem létezik értéksorrend, minden területen születhetnek és születnek is jobb és kevésbé sikerült munkák. Mészáros Imre alkotása jól példázza a grafika, a grafikai teljesítmény valóságos rangját, elsősorban az alkotó élményének hiteles tükrözése révén. Lapjain mindenekelőtt a "löszmélyút-élmény", illetve a meghitt, barátságos, egykor volt falusi élet mindmegannyi apróbb-nagyobb mozzanata jelenik meg, akkor is, ha az első tekintetre nem minden lapon és nem mindenki számára egyértelmű. A művész kifejezésskálája ugyanis gazdag, s hű tolmácsolója a mindenkori látványélménynek és tudatállapotnak. Ez a skála a korszerű és a kifejezetten ábrázoló kifejezésformáktól a tökéletesen nonfiguratívnak látszó megjelenítésmódokig terjed. Ám ezek közösek abban, hogy mindet valami átélt életmozzanat, egykori vagy mai megfigyelés hitelesíti. A művész maga mondja, hogy inspiráló élményalap nélkül nem tud dolgozni. Ez teszi érthetővé, hogy miért annyira fontos számára az időközönkénti visszatérés a gyermekkori helyszínekre. Még a formaszilánkokkal zsúfolt, és teljesen elvontként ható művek alapja is valóságélmény: az ember nem-művelte dús vegetáció, a növényzet buja tenyészete, túl a falu lakott és bejárt vidékein. Az élmények, a megfigyelések azonban máskor is, mindig is a képzőművész jellegzetes átalakító képességének segítségével jelennek meg a lapokon: sohasem a maguk nyers, megformálatlan alakjában, hanem a képalkotás, a kompozíció vérré vált, többnyire ösztönösen realizálódó törvényszerűségei által. Az élmény súlya, típusa, és a képalkotó szándék határozza meg a stilizálás, az elvonatkoztatás mértékét. 
   Az alkotás folyamata nem racionális, és csak részben tudatos tevékenység. Érzéseken, emlékeken és álmokon túl, tapasztalati tényekkel nem igazolható, rejtelmes szellemi kapcsolat távoli dolgokkal és jelenségekkel, ez is egyike a művészt megtermékenyítő hatásoknak, a művészetét meghatározó szellemi tartalmaknak. Olykor megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mészáros Imre egy alkalommal belső kényszert érzett, hogy faágakból kereteket, spárgával összeerősített különös szerkezeteket állítson össze. Ezeket fákra erősítette, maga sem tudta, miért. Nem sokkal később a televízióban látta, amint egy szibériai félnomád törzs tagja vadászat közben szinte azonos tárgyakat, mint kiderült, sámánisztikus oltárokat fabrikált, s nyílásaiba fából "istenségeket" faragott. Valamilyen titokzatos hajszálcsövesség révén tehát az ezer év előtti hitvilág ütött vissza a grafikus művészetében, méghozzá éppen olyan tárgyakban, amelyek iránt ösztönös vonzalmat érzett. Ezeknek a tárgyaknak a képe jelent meg aztán jellegzetes motívumként Mészáros Imre lapjain, bennük immár a falusi világ attribútumaival.     Az alkotás bonyolult folyamatában mindezek a művészt érő benyomások a művészet technikai oldalával fonódnak össze. A technikáról különösen indokolt beszélni a sokszorosító grafika kapcsán, még inkább Mészáros Imre munkásságával kapcsolatban. A klasszikus eljárásokat, mindenekelőtt a linóleummetszést ugyanis számos szellemes fogással egyénivé formálja, továbbfejleszti. Az újszerű, felületi és képi hatások megvalósítása érdekében gyakran talál leleményes új megoldásokra. Túllép a különféle technikák iskolás szabályain, és egy-egy lapján kevert vagy átmeneti eljárással hoz létre művet. Állandóan új lehetőségek, új megoldások foglalkoztatják. Ilyenek a különféle sokszorosítások keverésével születő lapok (például linómetszet+rézkarc), az egyedi technikák alkalmazása a sokszorosított lapon (linómetszet+rajz+kollázs), vagy a monotípia és a metszettechnika együttes alkalmazása. Fontos megjegyezni, hogy Mészáros művein ragyognak a színek, eloszlatják a grafika "unalmas egyhangúságáról", a fekete-fehér párosára korlátozott grafikáról szóló téveszméket. Bonyolultan vagy organikusan szerveződő munkáit is konstruktív rend hatja át, az alkotás fontos vonását tükrözve ezzel: az általában kaotikus látvány csak szilárd kompozíciós elvek szerint épülhet be a műalkotásba.
   Mészáros Imre grafikai munkásságának utóbbi 4-5 évéről ad számot ez a kiállítás. Arról győz meg bennünket, hogy a művészt eredeti szemléletmódja és magasfokú szakmai tudása miatt a magyar grafika élvonalában kell számontartanunk. Örömmel nyitom meg a kiállítást.
  Kováts Albert

Kováts Albert festő, művészeti író képeslapja:

Sáskák, 1999   440x310 mm   szitanyomat

"...A Berényi sírkamra roppant egyszerű, mégis félelmetesen hatásos ez az "alvilági bejárat". Omlékony föld, törékeny, szakadozó faszerkezet fogja körül az elnyeléssel fenyegető "fekete lyukat". 

Az Oltár Fjoklának" címet viselő nyomat a figuratív és nonfiguratív látásmód sajátos vegyüléke. A cím oltárt sugall, de ingatag, esetleges, dróttal-spárgával összekötözött tákolmányt látunk hármas felépítésben. Az idegen női név valami érzelmi elszakadásra utal, a grafika egésze pedig valamiféle deszakralizáló gesztusról árulkodik. Csupa taszító elemből épül, ha jól megnézzük mégis hihetetlenül harmonikus. Még szépnek is merném mondani. Úgy látszik, a jelentős művek határterületen, kettős erőtérben születnek..."   Péntek Imre

Túlzás nélkül állíthatóan a 19. Várpalotai napok legrangosabb művészeti eseményeként nyílt meg múlt szombaton a városi könyvtárban Mészáros Imre grafikusművész Kései vendégek című kiállítása.

A "színes" kalandozások után a vonalas grafikához visszatérő alkotó tárlatát az a művészbarát ajánlotta, aki talán a legjobban - már a pécsi főiskoláról mint csoporttárs, s azóta folyamatosan negyven éve - ismeri Mészárost. Kóta Dénes tési illetőségű festőművész szuggesztív beszédében így fogalmazott: "Akik ismerik, tudják, hogy gondolatai, humora lánca végeláthatatlan. Sokat merítettem ebből. Kívülről úgy látszik, mogorva, szigorú ember. Ez is, az is. Az élni akaráshoz kell a könnyedség is, a humor is. A művészet az más. Pláne megmutatkozni, föltárni, kiteregetni legbelsőbb érzéseinket. Az valami más. Imre melegszívű, jó ember, és segítőkész. Könnyen teszi ezt sámánokkal, varázslókkal való több évtizedes jó kapcsolata miatt. Kérem, forduljanak hozzá bizalommal, csak szépen, szelíden, csöndesen, szemlélődve, csak úgy."

Mészáros Imre rajzai, nyomatai pókhálófinomságúak, szürke tónusok mögött. Könnyű velük azonosulni. Naponta átélt élmények azoknak, akik tudnak álmodni. A képek segítenek az ilyen érzések elraktározásában, aztán meg elfelejtésében, elfödésében. Emlékeink is ilyen pókhálószerűen rakódnak le bennünk, egymásra, egymást átszőve. A képeken általában csak pár vonal, pár tónus. Kóta Dénes kifejtette, ezekről a grafikákról a "késő nagy magyar reneszánsz mester, Borsos Miklós rajzai jutottak eszembe, lehet persze, hogy meggondolatlanul, de ezt erősítette bennem tovább Imre képein a pannon táj tipikus, mégis nagyszerű ábrázolása".

Ármás János
Napló, 2004. (LX. évf.) 238. sz. 7. p. 

Oltár Fjoklának II.   (2000)   linómetszet

„1947-ben született Lovasberényben. A Pécsi Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1972-ben biológia-rajz szakon. Felesége Lendvai Katalin iskolaigazgató, magyar-rajz szakos tanár, lánya Judit angolnyelv-tanár, Olaszországban él. 1986-ig rajzot tanított, 1987-től pedig a várpalotai Nagy Gyula Galéria kiállításszervezője. Mesterének Soltra Elemért vallja.” – olvasható katalógusában, mely visszatekintő kiállítása alkalmából készült. Kedvesen, barátságosan, mosolygósan fogad. Engem székkel kínál, míg ő maga letelepszik a kisszoba szőnyegére és mesél...

- Pontosan tudom, hogy hol kezdődött a képzőművészeti pályám. Egy téli reggelem Berényben – ahol a szüleimmel laktunk – kiszaladtam az utcára, a ház elé a hamuval. Félig szürkület volt, kiöntöttem a hamut, hideg volt...mégis meg kellett állnom valamiért. Olyan furcsa élményem volt, mint addig még soha. Örültem az utcának, a szép tájnak, ugyanakkor egy furcsa szorongató érzésem is volt. Aztán később gyakran éreztem ezt a kettősséget. Jól éreztem magam valahol, egy társaságban, nekem mégis meg kellett állnom, valami megállított, magához vonzott. Onnantól kezdtem el figyelni igazán a körülöttem lévő képekre. Eleinte semmi sem sikerült olyannak, mint amilyennek szerettem volna. Egészen hatodik osztályos koromig kellett várnom arra, hogy a kezem arra menjen, amerre én szerettem volna.

Szimayné Bayer Erzsébet csodálatos festőnő volt, szakkört is vezetett. Elég sok kudarcom volt, nem tudtam mit kezdeni azokkal a beállításokkal. Festeni kellett, de nekem ez sem ment. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a színekkel. Három színnél többet képtelen vagyok használni. Erzsi nénit aztán hetedikben hozott nekem egy színes tuskészletet és azt mondta: „Imre! Te grafikus véna lehetsz!”. Onnantól beindultam. Rengeteg tollrajzot csináltam.

19 évesen csináltam meg az első önálló kiállításomat. Legnagyobb sajnálatomra édesanyám – aki 41 évesen meghalt – ezt már nem élhette meg, pedig ő volt  az, aki igazán örült annak, hogy rajzolok.
Aztán beiratkozva egy Útépítő és Földmérő technikumba, rá kellett, hogy jöjjek, a műszaki dolgokhoz egyáltalán nem értek. A Pécsi Tanárképzőben harmadéves voltam, amikor Soltra Elemér – aki látott bennem valamit – mellém állt. Így a főiskoláról már úgy jöttem ki, mint kiállító. 1972-ben Veszprém megyébe költöztem. Az amatőrök és a profik abban az időben erősen elkülönültek egymástól, mégis engem már az első pillanattól kezdve maguk közé hívtak a veszprémi profik. 

- Mi dönti el, hogy mit rajzol? Vannak kedvenc témái?A témaválasztásaimat talán a legjobban a „meglátni és megszeretni” jellemezhetné. A gyermekkori élményemet „ősélménynek” tartom, s amikor elkezdek dolgozni, ha erre gondolok, azonnal beindulok. Ezért vissza-visszajárok a gyerekkori környezetembe, hogy erősítsem ezt a képet. Mindig azt rajzolom meg, ami valamiért megfog. Általában nem azonnal, hanem később, amikor újra elém jönnek a képek, amikor – szinte tudat alatt - már magamban hordoztam őket.

- „Posztmodern sámán”-ként is emlegetik. Ez a téma több munkájában is megjelenik. Honnét ered a gondolat?
- Az apai nagyapám, aki egyszerű hegyőr volt, nekem olyan volt, mint egy sámán. Annyira a természetben élt, és rengeteget mesélt nekem. Na, nem olyanokat, ahol a végén minden nagyon szép és jó, hanem igazi „kemény” történeteket, ahol a szereplők akár meg is ölték egymást. Később, amikor a táltosokkal, sámánokkal – filmélményeim során – találkoztam, ő jutott eszembe. Van bennem egy vonzalom a természeti népek iránt. Ezek inkább hangulatok, amelyek ösztönösen vonzanak. De mint minden, ez is változik. Én is. Amolyan „vízuális táltos” vagyok, ahogyan egyik kedves ismerősöm titulált.    Cseh Teréz

Mészáros Imre művészete olyan összetett, mint maga az élet – írja róla tanítványa, Nikolausz Krisztián festő és grafikus. Alkotásaival, a városban végzett művészetpártoló munkájával ismertté vált valamennyiünk számára, hazai és nemzetközi sikereivel kiemelkedett megannyi alkotótársa közül.

Mészáros Imre a művészet iránti különös alázattal, őszinte nyíltsággal beszélt arról az útról, amely során a valamikori vágyakozó szemlélődőből termékeny művésszé vált. – Ötéves sem voltam még – kezdte mesélni történetét –, amikor egy téli reggelen kiszaladtam a konyhai tűzhelyünk hamujával az utcára. Miután kiöntöttem a hóra, futottam volna vissza a házba, de hirtelen megállított egy különös és addig ismeretlen érzés. Akkor éreztem rá először a dolgok hangulatára. Később ez az érzés állandósult bennem. Naponta megesett velem, hogy elmaradtam a játszó társaimtól, mert megállított valaminek a hangulata. Ezek a máig ható hangulatélmények vezettek el a rajzhoz, ami akkor még egy kicsit se ment. Bizony, nem kis irigységgel néztem gyerektársaim jobbnál jobb rajzait. Alsó tagozatban ötöst a tárgyból csak azért kaptam, hogy kitűnő legyek – mondta elmosolyodva –, még a házi feladataimat is a nővérem rajzolta meg. De a vágy bennem volt, hogy alkossak valamit.
– Mi hozta meg az áttörést?
– Hatodik osztályos koromig tartott ez a kínlódás, aztán megszánt a Teremtő. Egyik osztálytársam megrendelésére az orosz tankönyvből kinézve elkészítettem egy Moszkvics vonalas rajzát. Végre elindult a kezem, és arra, amerre szerettem volna. Erre nem a rajztanárom, hanem akkori osztályfőnököm, Csaplár Pál figyelt fel. Az ő közvetítésével kezdtem járni a kaposvári Szirmayné Bayer Erzsébet festőművész szakkörébe.

Tőle kaptam az első üveg tustintát és rajztollat, ő mondta először: Imre, te grafikusi véna lehetsz. Mészáros Imre végül a fehérvári Jáky József Útépítő és Földmérő Technikumban kötött ki. Érdekelt, hogy egy ilyen – ahogy Erzsi néni is mondta –, grafikusi vénával megáldott gyerek miért nem művészeti pályát választott. A válasz megmosolyogtató volt. – Akkoriban ment a Szabó család a rádióban, és ott az egyik szereplő, Laci, technikus volt. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a technikusok valójában mit csinálnak, de annyira beleszerettem a szóba, hogy elhatároztam, én is az leszek. Így kerültem Fehérvárra, ahol már az első hónapokban kiderült rólam, hogy a műszaki tárgyakhoz születetten hülye vagyok. Az első tanévet még viszonylag jó eredménnyel végeztem el, de a másodikba már beletörött a bicskám… – mesélte.
– Mi történt közben a rajzzal?

– A Fehérváron töltött másfél év során kipróbáltam a három nagymester, Áron Nagy Lajos, Ballagó Imre és M. Tóth István szakköreit. Végül Ballagó Imrénél maradtam, aki – Erzsi nénihez hasonlóan – hamar rájött arra, hogy nem festésre születtem. Az iskolát apám legnagyobb bánatára otthagytam, de nem akárhogy. Felültem a szombathelyi gyorsra és egyszerűen megszöktem.

– Hogyan került végül mégis művészi pályára?

– A technikumból való kimaradásom után ifjúmunkásként dolgoztam, majd anyám halálának évében, 1967-ben levelező tagozaton leérettségiztem. Ebben az évben nyílt életem első önálló kiállítása is, amit édesanyám már nem láthatott, pedig éveken át arra várt… Aztán Erzsi néni tanácsára választottam a rajztanári pályát. Még a főiskolán – másodéves koromban – feleségül vettem Lendvai Katalint, így kerültem 1972-ben Várpalotára. Itt 1986-ig rajzot tanítottam, közben felvettek a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába (ma: MAOE), később pedig a Magyar Grafikusművészek Szövetségébe. 1987-től húsz éven át voltam a Nagy Gyula Galéria úgynevezett művészeti vezetője.

– Akkor végül mindig is a művészettel foglalkozott. Mikor nyerte az első jelentős díját?

– 1968-ban, Szekszárdon, az akkori Amatőr képzőművészeti kiállításon első lettem. Az már egy kísérleti rajz volt. Én állandóan kísérletezem, mind a mai napig. Megtanultam a különféle eljárásokat, művészi fogásokat, de mindig érdekelt, hogyan tudom ezeket magamra szabni, tovább fejleszteni.

– Milyen technikákkal alkotott?

– Ceruzával kezdtem, aztán jött a toll, a rézkarc, a monotípia, linómetszés, papírmetszés, és ezeknek az oldalágai, amiket közben kísérleteztem ki. De csináltam szitanyomatokat, akvarelleket is, a kedvencem viszont a kollázs, ez adja a legnagyobb szabadságot.
Mészáros Imre nagy lendülettel beszélt a különféle technikákról, eljárásokról, miközben sorra mutatta a következő kiállítására készült portréműveket. Mert bár nem tartja magát portréistának, mégis számottevők ebben a témában is alkotásai. Ezeket többnyire emlékezetből, megfigyelés után vagy fényképről készíti, s most egészen 1971 óta készített művekből fog válogatást bemutatni a szeptemberi berhidai kiállításon, Arcok a múltból címmel. Amikor arról kérdeztem, átadta-e valakinek a tudását, és egyáltalán átadható-e a művészi tudás, azt felelte: – Rengeteg tehetséges gyerekkel találkoztam a munkám során, akik közül többen is alkotókká váltak. Néhányan mesterüknek tartanak. Ettől zavarba jövök, bár jólesik… A legtöbb ember azt hiszi, hogy az alkotáshoz vele született tehetség kell, pedig ez nem teljesen így van. Az alkotási vágy sokkal fontosabb, minthogy milyen kézügyességet örököl valaki, vagy éppen ki volt a mestere. Szakkörvezetőként, rajztanárként, a Palotai Alkotók Körének vezetőjeként is arra törekedtem, hogy ezt az alkotási vágyat tápláljam. Van egy bizánci mondás: Nem tudjuk megváltoztatni a valóságot, változtassuk tehát meg a szemet, amely a valóságot látja. Mészáros Imre művészetére ez a magatartás, ez a felfogás jellemző.    Bálint Angéla

A 2010 februárjában a Pápai Református Gimnázium Kollégiumának dísztermében rendezett kiállítás megnyitó szövege:

     Tisztelettel köszöntöm Önöket Mészáros Imre Stettner Béla-díjas grafikusművész kiállításán.

   Alkotásaival immár nem első ízben találkozhatnak a pápaiak, hiszen 2002-ben a Somogyi Galériában már volt egy önálló kiállítása. Alkotópályája során számtalan egyéni és csoportos, hazai és nemzetközi kiállításon, rangos biennálékon mutatkozott már be, munkásságát több nívós díjjal is elismerték. Széki Patka László, Praznovszky Mihály és sokan mások méltatták gazdag és sokrétű művészetét elemzéseikben, kritikákban. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének és a Veszprémi Művészcéhnek. A pécsi Tanárképző Főiskolán biológia-rajz szakon szerzett diplomát. Sokáig tanított, majd 1987-től a várpalotai Nagy Gyula Galéria kiállítás-szervezőjeként tevékenykedett egészen nyugdíjba vonulásáig. Ám mindvégig aktív alkotóművész maradt.

    Mesterének a pécsi Soltra Elemért, a Barcsay- és Bernáth-tanítványt, a kiváló tankönyvíró rajzpedagógust vallja, de rajta kívül fiatalon sok más hatás is érte. Kondor Béla, Reich Károly, Szalai Lajos, Vajda Lajos, vagy Ország Lili képi világa nem csak látásmódját, de vonalkultúráját, kompozíciós módszerét is meghatározó módon alakította. De fontosak a régebbi elődök is: Dürer, Rembrandt és főként Brueghel. Azonban egyiknek sem lett epigonja, semmilyen irányzatba nem lehet besorolni: saját, eredeti, senki máséval össze nem téveszthető formanyelvet hozott létre. Ábrázolásmódja a leíró figurativitástól az absztrakcióig terjedő széles skálán mozog. Gyakran váltogatja a kétféle megközelítési módot vagy a kettő határán egyensúlyoz: hiszen legelvontabbnak tűnő képeiben is érezni valami tájszerűt. Jómagam Imre tanítványaként óhatatlanul is elfogult vagyok vele szemben, de úgy gondolom, hogy termékeny művészetének magas szakmai színvonalával, eredetiségével, képeinek költői erejével méltán foglal helyet a magyar grafika élvonalában.

   Grafikai ősélménye az a szép gyermekkori emlék, amikor a konyhai tűzhely hamuját a friss hóra szórta, és ez különös, megbabonázó érzéssel töltötte el. A szülőfalujában, Lovasberényben eltöltött gyermekévek élményei: a játék, az ünnepek, különféle szokások, babonák, a falusi emberek egyszerű, tiszta észjárása, természet-közelisége, mese és valóság költői keveredése, mind életre szóló útravaló a művész tarisznyájában  Talán a képein gyakran felbukkanó, összekötözött batyuban  is ezeket a kincseket őrzi. Azokat a relikviákká nemesedett „kacatokat”, melyekkel oly szívesen zsúfolja tele némely képeit.

   Szintén meghatározó ihletforrást jelent számára az embertől érintetlen, tiszta őstermészet. Manapság is szívesen tesz kisebb-nagyobb túrákat, talán azért, hogy életben tartsa magában a táj ihlető szellemét. Korai, leíróbb jellegű képein már jól látható, hogy behatóan tanulmányozta a természet legapróbb részleteit: a különböző növények, állatok, természeti formák azonban nála nem puszta stúdiumok, hanem különféle lelkiállapotok, érzések, hangulatok vagy erők átlényegített, átírt hordozói.

   Mészáros Imre örökké kísérletező kedvű grafikusként egyéni módon értelmezi újjá az olyan hagyományos technikákat, mint a monotípia, a linómetszet vagy a papírmetszet, s dolgoz ki egészen meglepő eljárásokat, mint például a maratásos nyomat vagy a gletteléssel létrehozott nyomódúc. Sokszor a technikai véletlenek, hibák nyitnak számára új utakat a gondolat ösvényein.

 Klasszikus, a rajzi tudást szem előtt tartó művészi képzésben részesült, ám ez a tudás nála nem jelenti a művészi szabadságot megkötő, mindent dogmává konzerváló rutint, hanem egy olyan alapot, melyre kimeríthetetlen változatosságban építkezhet, és mindig megújuló, friss, izgalmas képi világot teremthet. Kezdettől fogva rengeteg tanulmányrajzot készített. Ennek köszönheti, hogy akár modell nélkül, pusztán emlékezetére hagyatkozva is képes alkotni. Számára a művészet alapja a tiszta vonalrajz. Az idők során váltakoztak alkotói korszakai, de egy idő után mindig vágyat érzett, hogy visszatérjen ehhez az ősforráshoz. Hasonló ez ahhoz a késztetéshez, hogy időről időre hazatérjen szülőföldjére, és belepillantson a képein gyakran feltűnő berényi löszszakadék meséket, legendákat rejtő, görcsös indákkal, gyökerekkel befont odvaiba, hasadékaiba, az idő és tudat legmélyebb rétegeibe. E titokzatos hely számára nem csupán egy térképen jól beazonosítható földrajzi pont. Sokkal több annál: emlékképekből, mesékből épített költői világának, magánmitológiájának és egyben művészetének teremtő forrása, közepe. Ide kell alászállnia, hogy alkotni tudjon, hogy megtalálja az emlékezet labirintusában eltűnt szülőfaluját és az időt: a szigorú és könyörtelen művészt, aki repedéseket, árkokat rajzol sziklákra, omladozó pincefalakra, elnyűtt arcokra. Megható és mélyen emberi gesztus, ahogy egyes képein Mészáros Imre együtt alkot e nagy mesterrel: időmarta, összefirkált falakról készített fotókra helyezi figuráit, elvont konstrukcióit, kalligrafikus vonalhálóit. Saját kézjegyével, jeleivel talán személyessé, otthonossá teheti azt, ami idegen, távoli. Hiszen saját bevallása szerint létezésének alapélménye ez a kettősség: ugyanaz a dolog számára egyszerre lehet közeli és mégis titokzatos, kiismerhetetlen. Nem a látvány megragadása, hanem bensővé tétele foglalkoztatja. Legfőbb alkotói módszerét, a kollázs technikáját is ez a törekvése magyarázza. Furcsa mód úgy érzi közelebb magához azt, amit ábrázol, ha darabjaira tépi, és egy egészen más, szürreális, benső, lelki logika szerint helyezi egymás mellé az egyes részleteket, motívumokat. A látványtól így eljuthat ahhoz, amit látványon túlinak nevezhetünk. Ezért gyakran széttépi régebbi rajzait, szétvágja nyomatait, hogy azok halálából valami új jöhessen létre. Eltávolodik a látványtól, hogy közelebb kerülhessen a valósághoz. A kép feldarabolása elidegenít, de egyben kaput is nyit egy másik, titokzatos világba. Ez a mozzanat engem arra emlékeztet, ahogyan régi időkben bizonyos tárgyakat azért törtek darabokra, hogy a földi élet számára hasznavehetetlenné téve, mágikus módon azok átkerüljenek a szellemvilágba, és a halott túlvilági létét szolgálják. Ennek rituális jellegét azonban hiába is keressük Mészáros Imre önkollázsain. Nála ez a módszer egy személyes, szellemi, lelki útkeresés, egyfajta mitikus tájékozódás képi megjelenése. Egyes képei mintha e túlvilági tájakon tett utazás térképei lennének, teleaggatva számtalan útjelzéssel: jelekkel, betűkkel, szótöredékekkel. Ez az utazás azonban korántsem veszélytelen, a lélek számára számtalan csapdát is rejt magában. E csapdákban gyakran nyulak, lélekmadarak, a művész metaforikus önarcképei vergődnek. Tájszövetei, különféle absztrakt elemből, vonalhálókból építkező rendszerek, mintha lélektájak madártávlatból látható képei lennének. Máskor kaleidoszkópszerűen jelennek meg e keresés állomásai: mintha különböző helyekre pillantanánk be kutatva valami után, és érezhetően egy egész univerzum széttört darabjait szemlélnénk. Ezen a kiállításon többek között a már megtalált, sokszor sziluetté halványult emlékképekkel megtöltött sámánoltárok láthatók. E profán, oltárszerű tákolmányok rekeszeibe zárva jelennek meg múltjának darabkái, hogy emléket állítson nekik: nagyszülei, gyermekkori pajtásai, Spindler Rozi, a falu bolondja, farsangi alakoskodók nyomasztó bálványszerű alakja, különféle védelmező vagy ártó állatalakok, lélekmadarak, keveréklények, elárvult, relikviákká nemesedő, hasznavehetetlen tárgyak, és még számtalan, a beavatatlan néző számára megfejthetetlennek tűnő talány.

   Ebből az első pillantásra csupán komornak tűnő, sötét tónusú világból mégis átsüt a művész együttérző szeretete, embersége, természethez, és a természettel szoros kapcsolatban élő emberekhez, azok egyszerű, tiszta lényéhez való vonzódása. A természet pusztulása, az emberi nyomorúság, esendőség felett érzett szomorúságát humorral, rezignált iróniával oldja elviselhetőbbé. A fekete-fehér izzó drámaiságát emberivé, meghitté szelídíthetik a meleg barnák, sárgák, színes szürkék. Az elvont, kozmikus konstrukciók rideg magányát feloldhatja egy-egy visszatérő, ismerős figura.

   Mészáros Imre nem a titkot, hanem annak hangulatát, a titokzatost keresi. Ösztönösebb alkotó, akitől távol áll mindenféle tökéletes, készre formált szabályrendszer, koncepció, mert úgy érzi, hogy minden ilyen csak megkövesíti a művészetben rejlő életerőt.

 A művész számára oly fontos álomszerű hangulatokra egy pillanatra magunk is ráismerhetünk: milyen érzés egyedül lenni egy alkonyi erdőben vagy átsétálni a temetőn, ha  a múlt árnyai kísérnek minket. És milyen sötét tud lenni a halak árnyéka. Van, aki észre sem veszi. Van, akiben léte végső értelmének gondolatai merülnek fel e kivételes pillanatokban: szavak, elméletek. Van, aki átadja magát e hangulatoknak, melyeket valamiért fontosnak érez, s nem törekszik arra, hogy értelmet, üzenetet keressen, mert megsejti bennük az örökkévalóság szavak előtti csendjét. Eggyé válik velük, s bensőjében őrzi őket. Olyan tájakat, melyekben szívesen eltöltene ezredéveket.  

Van egy régi kínai hagyomány, mely szerint a híres festő, Vu Tao-ce nem halt meg. Egyszer öreg korában a palotában festett. Olyan csodás tájképet készített, hogy maga a császár is megbámulta. Akkor Vu Tao-ce fogta magát, s belépett a képbe: megindult az ösvényen felfelé, s eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki sem látta. Úgy hiszem, hazatért: megtalálva saját táját, átfestette magát az Örökkévalóságba.

Mindenkinek szeretettel ajánlom figyelmébe Mészáros Imre grafikusművész alkotásait.

Nikolausz Krisztián